13. Mi a viszonya a fenntartható fejlődésnek a kultúrához?

A kultúra az ember és környezet között fennálló viszonyrendszer. A környezet értelmezése nem korlátozódik a természeti környezetre, hanem kiterjed a társadalmi környezetre is. A társadalom szerkezet és működése ugyanis elválaszthatatlan attól a környezeti rendszertől, amelyben az adott társadalom él. A helyi társadalmak ahhoz a környezethez alkalmazkodnak, amelyben léteznek, a globalizálódó emberi társadalom, pedig a földi környezet egészéhez alkalmazkodik.

A kultúra tehát rögzíti az egyes emberek, közösségek és társadalmak viszonyát más egyénekhez, közösségekhez, társadalmakhoz, illetve mindezek kapcsolatát természetes környezetükhöz. A környezeti kapcsolatok éppen aktuális szabályainak rögzítése számtalan formában lehetséges, megjelenik nyelvünk formálódásában, a zenében, táncban, képzőművészeti ábrázolásokban, a mesterségbeli tudásokban, korok építészeti stílusában, a tudományban, stb.

Manapság a kultúrát szűkítő értelemben használják leggyakrabban, leszűkítve a történelemből kimazsolázott kulturális értékek megismerésére, élvezetére, azaz a kultúrálódás tárgyaira. A kultúra azonban nem öncélú, funkciója van, a kialakult és bevált viszonyokat lágy szabályként rögzíti, amely utasításokat, tanítást szolgáltat a társadalom számára.

A kultúra tartalma nem föltétlenül pozitív, a kultúra nem jelenti automatikusan, hogy valami jó és helyes. A helyes és helytelen viszonyrendszerek megkülönböztetése érdekében a helyes viszonyrendszert szerves kultúrának nevezzük, amely a természeti és társadalmi környezet folytonos egymásra hatásaként, un. alkalmazkodott kultúraként jött létre, anélkül, hogy veszélybe sodorta volna az alkalmazkodás szereplőit, azaz a természetet és a társadalmat. A szerves kultúrát tehát megmérte az idő, a szerves kultúra a történelem szűrőjén fennakadt helyes viszonyrendszerek összessége. Helyességét az bizonyítja, hogy a viszonyrendszer megfelelő utasításokat tartalmazott a környezethez való alkalmazkodáshoz. A szerves kultúra által rögzített viszonyrendszer jelenti azokat az értékeket, amelyre a fenntartható társadalom felépülhet.

A globalizáció az emberiség első próbálkozása, hogy egy bolygó méretű környezeti alkalmazkodást, értsd globális kultúra, valósítson meg. Az a kultúra még nem szervesült, hiszen a próbálkozás új keletű, s mint mindennek, ennek a helyességét is az idő igazolja vissza. Ha ez így van, akkor miért a rossz érzésünk, miért nem akkor mondunk ítéletet, amikor látjuk az alkalmazkodási kísérlet eredményét? A globalizációban a hely térré tágult ki, a helyi társadalmak határai a globális méretű mobilizáció (kommunikáció, tőke, közlekedés és szállítás) miatt összemosódnak. Nincs többé szükség arra, hogy valakik saját környezetükből éljenek, ahhoz alkalmazkodjanak, a pénz, mint közvetítő eszköz a mozgás szabadságának segítségével létrehozta annak a lehetőségét, hogy a helyi erőforrások eljussanak a világ bármely részére, s a saját helyi környezettől való függetlenség érzését keltsék.

A probléma azért súlyos, mert míg a hely határai, szűkösségei, lehetőségei jól értelmezhetők, addig a globális tér környezeti kínálata és szűkössége nem felmérhető. Könnyű tehát elvéteni az alkalmazkodást, rosszul felmérni globális lehetőségeinket. Ha egy helyi társadalom elvétette az alkalmazkodást, elbukott, de nem sodorta magával a többi helyi társadalmat. Ma már más a helyzet. Az emberiség egyként áll szemben földi környezetével, s ha elvéti az alkalmazkodást, egyetlen helyi társadalom sem tudja következmények nélkül átvészelni a globális összeomlást.

Úgy tűnik, ha szeretjük, ha nem, globális kultúraváltás zajlik, amelynek korában szinte elképzelhetetlen, hogy steril, helyi kulturális identitások maradjanak fenn. A helyi kultúra szerves fejlődése megszakad, a kultúra fejlődése egy globális és helyi dimenzióra válik szét, amelyben a teljes értelmű helyi kulturális identitást a történelemből kiszűrt, s fennmaradt tárgyi kultúrák helyettesítik. Kérdéses azonban, hogy közösségi kulturális identitás nélkül képesek vagyunk-e a kultúra tárgyi emlékeinek megőrzésére, hiszen a kultúra tárgyi megnyilvánulásai nem választhatók szét az őt létrehozó helyi közösség környezeti viszonyaitól. Ezek a viszonyok, azaz a kultúra, mindig az adott közösség értékein, gondolkodásán, meggyőződésén alapszik, amelyek egyben meghatározzák a közösség értékrendjét és viselkedését is.

A két dimenzióra váltó kultúrában a globális társadalom még nem jött létre, a helyi viszont felbomlóban van, elveszíti közösségi voltát. A helyi társadalom miután elveszíti a helyi alkalmazkodás együttes szükségét, nem közösség többé, hanem egyének fizikai egymás mellett tartózkodása, akiknek nincs olyan közös, belső szabályrendszere, amely egységes kultúrát alkotna.